Egy nap arra ébredtünk, hogy elvesztettük az időérzékünket.
Hogy vajon mikor történhetett, nem bírtunk rájönni, hiába böngésztem a laptopom naptárját. Az egyik napunkat követi a másik, azt egy harmadik, majd egy negyedik és ötödik. Egymásba fonódnak a reggelek és délutánok, alkonyok és éjszakák, a lomha záport langyos pára követi, a hűvös éjszakát sugárzó napsütés. Az ezerhangú sokféleség észrevétlen otthonossá simul, és mindkettőnket a hátára vesz valami nagy hullám, mint kagylót vagy törmeléket az óceán.
A táj Pantaghatiban
A varjak rekedt hava-havázása a magasból és a mozgó zöldségárus éneklő kiáltozása a házunk előtti kis teraszról, ahogy krumplit, hagymát, paradicsomot hoz a kosarában, és megáll, hogy eladjon pár kilót a kapu alól elősiető tibeti asszonyoknak, mind része lett az életünknek. Már nem lepődünk meg, ha tenyérnyi fekete pókot találunk a konyha falán, és felismerjük a ház kutyáit is, mert esténként a konyhaajtó elé fekszenek, hátha jut nekik is valami a vacsoránkból.
Terasz a házunk előtt
Napközben, ha Shimlába látogatnánk, és úgy hozza kedvünk, indulás előtt betérünk a közeli kifőzdébe, ahol már nem keltünk akkora feltűnést, mint legelőször, és nemhogy furcsálkodnánk a kopottas falra ezer éve felkent olajfestéket csúfító szürkés foltokon, de otthonosan elterpeszkedünk, és jó érzéssel kapjuk el a felszolgáló pillantását, mert látjuk belőle, már megismer bennünket. Száz rúpiáért eszünk egy malai koftát* és egy chana masalát**, vagy alu ghobit*** és dal makhanit**** - nem számít, egytől egyig finomak. Paranthánkat***** a helyiektől ellesett mozdulatokkal kanálnak használjuk: letépünk belőle egy darabot, felfogunk vele egy falatnyi főzeléket, és bekapjuk. Ebéd után a számlát kis tányérkán, kristálycukor és ánizsmagok közé dugva hozzák; fizetünk, egy kiskanálnyi cukros ánizst a tenyerünkbe szórunk, onnan a szánkba döntjük, és kilépünk a napfénybe.
(*kis grízalapú gombócok valami finom, fűszeres szószban; ** csicseriborsó-főzelék; ***krumplis-karfiolos főzelék, természetesen jó fűszeresen; ****lencsefőzelék; *****olajban sült kenyérlepény)
Pantaghati étteremben
Apránként megszokássá simulnak buszútjaink is. A végállomáson még kényelmesen vagyunk, ilyenkor bőven van szabad hely. A kacskaringós hegyi utakon hánykolódó, le-föl száguldó buszon megállás nélkül jár a kalauz a sofőrtől a leghátsó ülésig, onnan vissza a sofőrig, és ahogy pár megálló alatt vagy hatvan ember felpréseli magát a huszonöt fős, rozoga járműre, egyre kígyózóbb mozdulatokkal fúrja át magát a tömegen, hogy mindenkitől beszedhesse a jegy árát, fejenként hét rúpiát. Az utasok egymásnak nyomódnak, mégsem acsarognak, még nem láttam itt haragos tekintetet - megszokták, hogy így utaznak, és nem pazarolják értelmetlen indulatokra a figyelmüket. Sőt, bevett szokás, hogy a szűkös üléseken kuporgó szerencsésebbek az ölükbe veszik az állva kapaszkodó ismeretlenek csomagjait, hátizsákját, így segítenek egymásnak.
A buszon is, mint itt mindenfelé, az válik be leginkább, ha elengedjük magunkat, és hagyjuk, hogy történjenek a dolgok, ahogy errefelé szokás. Mi sem dühöngünk, nem próbálunk személyes teret kiharcolni magunknak: az arcom előtt egy centivel másvalaki háta, dereka, ha éppen ülők, míg nekem meg más hátak, karok, fejek támaszkodnak. Békésen utazunk, szokatlan derűvel.
Pár napja őszintén megdöbbentünk azon, hogy már több mint három hete Pantaghatiban élünk. Uramisten, létezik ez? Vagy húsz-húszonkét nappalt és éjszakát itt töltöttünk? Előszámláltuk, mi minden történt itt velünk, ebben az ellazult hömpölygésben.
- Először is részt vehettünk életünk Nagy Tibeti Lagziján. Katarzis, mély gondolatok és hevült lelkesedés. Csodálatos, megismételhetetlen tapasztalat.
- Előfizettünk egy mobiltelefonra és internetkapcsolatra, egyszersmind bemutatkoztunk egymásnak a hírhedt indiai bürokráciával. Talán később még írok a részletekről.
- Beültünk egy shimlai moziba - régi vágyunk volt ez: megnézni egy bollywoodi filmet a maga természetes közegében. A remélt mámor elmaradt, de azért jól szórakoztunk.
- Varrattunk egy salwar-kameezt Nórinak (buggyos női nadrágot a hozzá tartozó felsővel és sállal). Ha ebben lép az utcára, már nem csak flörtölni vágyó férfitekintetek, de a vetélytársnak kijáró, annak ízlését firtató női pillantások is követik.
- Vendégségbe hívtunk két tibeti srácot, a szállásadóinkat, és paprikás krumplival meg lecsóval kínáltuk őket. A vacsora után majd három órát beszélgettünk, buddhizmusról, egymás családjáról, szokásokról. Nevettünk, teáztunk.
Nem sorolom tovább, mert tulajdonképpen nem is az a legfontosabb, hogy merre mentünk, mit csináltunk, hanem az a rengeteg apró részlet, érdekes mozzanat, ami minden percet áthat, és ami sajnos olyan nehezen átadható. Például az, ahogy az emberek az utcán viselkednek, ahogy a ruhájukat, autójukat és házaikat díszítik.
Az utcán sétálva közben jól megkülönböztethető népviseletekké válik szét az első napok elsöprően színes forgataga. Már látjuk, hogy itt, északon viszonylag kevés nő visel szárit, a többség salwarban és kameezban jár, és sokan hordanak kevésbé díszes, inkább sötétkék, fekete női ruhát, egy hozzá tartozó zöld-kék színes kis sapkával - ha minden igaz, ők a kashmíriak.
Egyébként sok kashmíri férfi dolgozik itt teherszállítóként, ami azzal jár, hogy megdöbbentő méretű terheket - hatalmas vasszekrényt, ágyat, óriási dobozokat - cipelnek a hátukon, csigalassúsággal araszolva a hegyoldalban. Ahányszor meglátok egy-egy szikár, vézna, mégis inas, alacsony kashmíri teherhordót, ahogy a saját testsúlyánál jóval nehezebb rakományt cipel a földig görnyedve, valószínűleg nevetségesen alacsony fizetség fejében, mindig elkap valami rossz érzés, és arra gondolok, hogy ezt a terhet sokkal inkább öszvéreknek, háromkerekű taligáknak vagy kisteherautóknak kellene hordania, nem embereknek. Mennyi elpazarolt lehetőség, tehetség, gondolat görnyed ezek alatt a terhek alatt! És már meg sem rendültünk, amikor az egyik füstös, tömött autóparkolóban egy, a kutyák és majmok módjára az emberek lába alól, a sárból ételdarabokat gyűjtögető szerencsétlent láttunk a gumiabroncsok között. Milyen furcsa érzés mindahányszor azzal szembesülni, amikor nyugati turistákat látok, hogy innen nézve mind mennyire hasonlóan gazdagok, drága ruhákba öltözöttek, világos hajúak és nagydarabok vagyunk. Talán túlzok egy kicsit, de annyira kirívóak az Európából (Amerikából, Ausztráliából) érkezettek, és láthatóan olyan sok pénzük van... Nem tudom, milyennek gondolhat engem egy itt élő, mindenesetre az énképem sok szempontból átrendeződött egy hónap alatt.
Hordár Shimlában
Hiába próbálom, nem tudom elképzelni, milyen lehet itt élni. Úgy értem, igaziból, nem csak úgy, játékból, ahogyan mi tesszük, hogy itt bámulunk, borzongunk és élvezkedünk azon, hogy milyen jófejek, nyitottak és befogadók is vagyunk, de közben végig tudjuk, hogy bármikor repülőre ülhetünk, és elutazhatunk innen, és hazajuthatunk a nagy, fényes, tiszta épületek, az iható csapvíz és a rendezett utcák világába.
Egy utca Shimlában
Ahogy belesek szürkületkor a fodrász sárgán kivilágított odújába, abba a két négyzetméteres helyiségbe, ahol pont egy kisasztal, forgós szék, benne negyven kilós vendégével, meg maga a fodrász fér el. Milyen lehet itt dolgozni éveken, évtizedeken át? És milyen lehet ide beülni, hajat vágatni? És azok az apró kifőzdék, szurtos falukkal, megfeketedett, ezer éves serpenyőikkel? A hivatalok, téglánként szétomló-málló épületükben, amit vagy száz éve építettek, és az apró szemű rácsokkal gondosan lezárt ablakok mögött kuporgó hivatalnokok. Nekik milyen lehet? És persze milyen a szétesés határán imbolygó buszokon bollywoodi filmzenére utazók hangulata, amikor munkából hazazötykölődnek? És hogy úgy eszik az otthoni palak paneerjukat (fűszeres spenót, sajtdarabkákkal), hogy közben nem a zamatos indiai konyhának örülnek, hanem magától értetődő természetességgel fogyasztják azt, amit gyerekkoruk óta megszoktak? Milyen, hogy nem galambok, hanem majmok szaladnak át előttük a járdán, hogy tehenek bóklásznak az úttesten, és mindenfelé kóbor kutyák falkái lézengenek? És miért, hogy akárhány indiaival beszéltünk, mind azt mondta, szereti Indiát, és ilyen vagy olyan okból büszke rá? Vajon csak nekünk, a külföldieknek mutatják ezt, vagy valóban így éreznek? És mi közben otthon miért nem vagyunk így Magyarországgal?
Shimla látképe
Amióta ide érkeztünk, csak bámulunk. Nézünk jobbra és balra, kifelé és befelé. Nem teszünk nagy dolgokat, mégis minden nap más, mint a többi. Barátaink, utazzatok ti is messzire!
A bazárban
Jókedvűen
Egy shimlai hentes
Mangóárus Shimlában
Páran már délután is mertek táncolni
Középen a néni, aki mindennap teát főz a helyieknek
