Bár pár napja még azt ígértem, hogy a szobakeresési kalandjainkkal folytatom, az élet közbeszólt: tibeti szállásadóink nagy lagzit csaptak pénteken, és minket is meghívtak rá.

Olyan élményben volt részünk, mint még soha. Igaz, nem vagyok nagy esküvőjáró - a részeg hejehujázást, kínosan bumfordi vicceket és a helyi szintetizátormágus nyomasztóan béna futamait ha csak tudom, kerülöm, bárki hív is az esküvőjére. Most mégis kaptunk az alkalmon, mert eddig nem sokszor láthattuk, hogyan vígadnak a tibetiek egymás közt.

Magáról a szertartásról sajnos lemaradtunk, de az utána egész este tartó mulatozásban már mi is részt vehettünk: kaptunk az ünnepi ebédből, kártyáztunk egy vidám asztaltársasággal, együtt roptuk a körtáncoló tibeti asszonyokkal, majd a vacsorát is megkóstoltuk, végül pedig késő estig szörnyűéges diszkószámokra buliztunk a nekihevült tibeti ifjúsággal.

Megkóstolhattuk a tibetiek préselt húsos-lisztes ételét, aminek nem emlékszem a nevére, de az íze alapján ezt nem is bánom különösebben. (Egyébként sajnos szinte bármilyen szóra tanítanak is minket a tibetiek, baromi gyorsan elfelejtjük, valószínűeg mert olyan szokatlan hangokat használnak, hogy már az adott szó felfogása és azonnali visszamondása is elég nehezen megy, két perccel későb viszont már felidézni sem igazán tudjuk.) Evés közben találkozhattunk a vécépapír meglepő, de kreatív használatával is: ugyanis itt inkább szalvétaként használják a praktikusan feltekert, jó nedvszívó képességű papírgurigát - nem úgy, mint otthon, ugye. Megismerkedhettünk a Bombard nevű kártyajátékkal, amit az összes mulató tibeti rendkívül magas szinten űzött, mi viszont annál alacsonyabbon (vesztettünk is 140 rúpiát).  

Érdekes volt megfigyelni, mennyire zárt ez a kis tibeti közösség: a meghívott vendégseregben csak maroknyi indiai volt, akik jócskán a többi vendég után érkeztek, a számukra külön megterített asztalhoz ültek, és aztán viszonylag hamar távoztak. Azt is megfigyelhettük, hogy a szomszéd kolostorból meghívott buddhista szerzeteseket hogyan veszik körül a figyelmesség apró jeleivel: például az ebédnél legelőször az ifjú pár és a szerzetesek jutottak a húsosfazék közelébe, a rokonok és vendégek őutánuk következtek. Egyébként nemcsak a szerzetesek, de a Dalai Láma is megkapta, ami neki jár: abban a helyiségben, ahol a szertartás meg az utána következő nagy kártyacsaták zajlottak, egy külön sarokba gondos kezek szabályos szentélyt építettek, melynek központi eleme a Dalai Láma bekeretezett portréja volt. A szentély előtt kis rizskupacok, füstölők, díszes szalagok, miegyebek. Erről jut eszembe, eddig kivétel nélkül minden tibeti, aki említette a Dalai Lámát, gondosan végigmondta a „His Holiness the Dalai Lama" formulát, mintha nálunk mindenki Őszentsége a Római Pápáról beszélne. 

De nem csak, sőt leginkább nem magasztos dolgok zajlottak a lagziban: egy-két renitens például még be is rúgott, szám szerint hárman. (Egyebek között egy termetes tibeti asszonyság, aki a vőlegény rokonaként állítólag bánatában itta magát szó szerint az asztal alá.) A vendégsereg többi tagja, bennünket is beleértve, színjózanul szórakozta végig az estét, időnként mézédes tejes teából merítve új erőt a féktelen hejehujához. Bár minket vendéglátónk, Kunchok többször is megkérdezett, hogy nem kérünk-e sört, mert ha igen, akkor hozat nekünk, de mi következetesen nemet mondtunk a drogokra. Tettük ezt persze azért is, mert egy-két nappal korábban éppen ő fejtette ki, hogy mennyire elítélik (mármint a tibetiek úgy általában, de természetesen ő maga is) az alkoholfogyasztást. Jó, nem csak azt, de a dohányzást is. Meg feltehetőleg minden egyéb züllött, erkölcstelen szokást is, aminek mi oly boldogan hódolunk, ha épp nem tibeti esküvőn tartózkodunk. Mindegy, meg is kaptuk tőle, hogy milyen meglepő, hogy mi, "western people" nem iszunk sört, pedig azok mind szoktak, nem? Kedves volt egyébként, ahogyan a kártyázó asztaltársaság nagy érdeklődéssel faggatott minket, hogy milyen italok vannak nálunk Magyarországon, és hogy az emberek mennyire isznak. 

Nem ragozom tovább, jöjjenek a képek. Még csak egy dolog, amit mindenképp el akarok mondani. 

Amióta elindultunk Indiába, soha, egy percre sem felejtette egyikünk sem, hogy hol vagyunk éppen. Eddig szinte kivétel nélkül jó dolgok értek bennünket, és még a kényelmetlen vagy kellemetlen események is annyira érdekesek voltak, hogy - ha közben nem is volt ez magától értetődő - utólag egyértelműen örültünk, hogy  átélhettük, kipróbálhattuk őket. Viszont ez a lagzi, ezekkel a tőlünk annyi mindenben különböző, egyben hozzánk oly nagyon hasonlító, ugyanúgy nevető, kártyázó, táncoló tibetiekkel, itt a Himalája lábánál, piszkos bögrékből tejes teát szürcsölve, vagy épp önfeledten ugrálva az "Everybody was kung-fu fighting"-ra - ezt az élményt nem tudom leírni. Ha valamiért, már önmagában ezért is érdemes volt elindulnunk. 

Kunchok, a vendéglátónk

A láma, aki segített szállást találnunk

A bánatában berugó asszonyság

Tibeti asszonyok

Érkezik az ételutánpótlás

Ők is meghívottak voltak

Bombardot játszó asszonyok

Dominózó férfiak

Jó lapjárás

A helyi szőnyegszövők tanára

Páran már délután is mertek táncolni

Ő a másik vendéglátónk

Van, aki csak kívülről figyelt

Asszonyok és duhaj férfiak

Körtánc

Kunchok gyerekek között

Középen a néni, aki mindennap teát főz a helyieknek

Magas a tét

Nóri bombardozni tanul

Dominó II. (Háttérben His Holiness the Dalai Lama)

Dominó III.

Nóri kártyázik :)