Augusztus 25. Fülledt, meleg éjszaka van, mi pedig egy szálloda tetőteraszának gyertyafényes asztalánál ülünk, Agrában. Megérkeztünk az "igazi" Indiába, oda, ahol tényleg pálmaházi a fülledtség, ahol tényleg gyöngyözik a nedvesség az ember karján, és ahol hatalmas rovarok: sáskák, csótányok mászkálnak szerte mindenfelé. Körülöttünk a többi asztalon is gyertya ég, és egy hosszú, összetolt asztalkígyó mellett amerikai turistacsoport tagjai ülnek, akiknek épp most mondta el az idegenvezetőjük, hogy mi vár rájuk holnap. Hallgatni is rossz, mennyi mindent zsúfolnak be egy napba, már előre sajnálom szerencsétleneket, ahogy késő délutánra teljesen elcsigázva másznak majd az egyik helyszínről a másikra, a 36 fokos, párás melegben, fellangyosodott ásványvizüket és nehéz fényképezőgépeiket markolva.

De furcsa visszagondolnom Pantaghati hűvös, ködös világába!

Már korábban írtam, hogy egy buddhista kolostor tőszomszédságában, a helyi tibeti közösség központjában szereztünk szállást. Gyakran hajnalig ébren voltam, olvastam, interneteztem, és ezeken a hajnalokon négy óra tájban a szobánkig hallatszott a szerzetesek ébresztője, ahogy valami fémdarabot ütögettek, egyre gyorsabb tempóban: pim... pim-pim... pimpimpimpimpim...

Fiatal buddhista szerzetes a pantaghati kolostorban

Hetekig terveztem, hogy megfigyelem, hogyan töltik a szerzetesek mindennapjaikat, míg végül, mikor már tudtam, hogy hamarosan otthagyjuk kedvenc völgyünket, átkaptattam a kolostorba, és megbeszéltem a lámával, aki Pantaghatiba érkeztünkkor segített szállást találnunk, hogy az egyik nap hajnalban ott leszek, és ébredéstől kezdve ott lábatlankodok majd, és csattogtatom a fényképezőgépemet.

Egyébként meglepő, milyen nyitottan élnek a buddhista kolostorokban. Nem tudom, otthon, Magyarországon is ilyen egyszerű dolgom lett volna hasonló esetben, de itt első szóra teljes bejárást kaptam a kolostor minden zegzugába, a konyhától a templomig, bárhová és bármilyen eseményre.

Így hát augusztus 18-án hajnal négykor ott vártam a bronzkorongnál és fadarabnál, vártam, hogy az ébresztőért felelős szerzetes elkezdje az ismerős kongatást: pim... pim-pim... pimpimpimpimpim...

A kongatás azonban elmaradt. Helyette négy után pár percel egy álmosan csoszogó bácsi bukkant fel, aki legalább annyira meglepődött azon, hogy engem talál a helyszínen, mint én azon, hogy őt. Elmutogattam neki, hogy a kongatásra várok, szeretném lefotózni, mosolyogtunk egy sort, a bácsi pedig becsoszogott a konyhába, és nagy csörögve, lábasokat huzogatva teafőzésbe kezdett.

Készül a reggeli tea

Hm, ezek szerint van egy pedellusuk, és ő főzi a reggeli teát! Megkérdeztem a bácsitól, mikor lesz az ébresztő, kiderült, ötkor. Hogy miért csúszik egy órát, már bonyolult lett volna megkérdezni. A következő egy órát bóbiskolva, egyik lábamról a másikra állva töltöttem.

Időközben a pedellus bácsi is elkészült a teával, és minden különösebb udvariaskodás nélkül elém tett egy bögrével. Megköszöntem, jólesett - a tibeti sós-vajas tea először nagyon szokatlan volt, de mostanára már annyira megszoktam, hogy már ízlett is szinte. Végre felbukkant a szerzetessrác, álmosan, csoszogva, mongolos arcán még inkább résnyi szűk volt a szeme, mint egyébként lett volna. Nem is foglalkozott velem, ahogy a bronzkorong mellé állt, ernyedten, és nekikezdett: pim... pim-pim... pimpimpimpimpim...

Hajnali ébresztő

Végre láttam, hogyan verik azt a korongot, amit már annyi hajnalon hallottam az utóbbi másfél hónapban!

A kongatásra megéledt az egész kolostor, a szerzetesi cellák függönye megrebbent, innen is, onnan is álmos gyerekarcok kukucskáltak elő; felbukkantak a hatévesek, tízévesek és huszonévesek, egyre többen, mind álmos, révedt arccal, alig magukra kapott sáfrány-bordó ruhájukban, csoszogós, krumplivá taposott papucsukban, szakatt-sáros szandáljukban. Álmos-kandi tekintetek, ahogy megláttak, de mégsem bámultak annyira, mint én tettem volna a helyükben: a reggeli rutin erősebb volt álomnál-ébredésnél is, erősebb volt az idegen váratlan felbukkanása okozta meglepetésnél is. A kisfiúk a kolostor folyosóján sorban ültek a fal mellé, az idősebbek egy nagyobb terembe kuporodtak, szabályos sorokba rendeződve.

Tíz év alatti szerzetesek a kolostor folyosólyán

Mindenki ledobálta a papucsát, csészéiket maguk elé vették, és fennhangon mantráztak valamilyen reggeli vallásos szöveget. Nem tudom, mit mondtak, de amennyire meg tudtam ítélni, bár eltérő ritmusban és hangerővel, de mind ugyanazt mondták, gyorsan, neki-nekilendülve, hol halkan, hol harsogva-kiabálva.

Huszonéves szerzetesek reggeli mantrázás közben

Csodálatos hangulata volt annak, ahogy a kis cérna gyerekhangok a kamaszok kiabálásába vegyülnek, hogy a huszonévesek felnőtthangja adja hozzá a kíséretet, és mind-mind egy ismeretlen nyelven hadarjanak, egy párás völgyben a hajnali Himalájában.

Hajnal negyed hat, buddhista kolostor, Pantaghati

Hogy kerültem én ide, ahol nem jelmez a buddhista szerzetesruha, és ahol komolyan gondolják a lélekvándorlást? Ez járt a fejemben, ahogy az egyik fotót a másik után készítettem, és figyeltem, ahogy teát töltenek az egyre élénkebb kis szerzetesgyerekek bögréibe, azt a teát, amit nekem is kitöltöttek alig húsz perccel azelőtt.

Tibeti sós, jakvajas tea a szerzetesek reggelije

A szerzetesek ima közben leveszik a lábbelijüket

Egyszer csak vége szakadt a közös mantrázásnak. Anélkül, hogy bármi jelet hallottam volna, mindenki felpattant, előkereste papucsát a félrerugdosott kupacból, és bögrével a kézben eliparkodott valahova, mindenki másfelé.

Vége a reggeli rituálénak, mindenki megy a dolgára

Követtem őket: volt, aki a folyosó egy távolabbi sarkába kuporodott, és ott folytatta a mantrázást, más pedig abba a cellába bújt, ahol az előbb még az idősebbek mantráztak közösen, ott fordult a fal felé, hogy ritmikus hajlongás közepette, mint zsidók a siratófalnál, mondjon valami hosszú szöveget, meg-megállva, felismerhetően újrakezdve azt.

Elmélyült tanulás közben

Ahogy fel-alá jártam közöttük, megszólított az egyikük, egy húszévesforma fiú. Bemutatkozott, Shedup Chopelnek hívták. Később, mikor már többet beszélgettünk, azt is megtudtam, hogy Sherap a beceneve. Megkérdeztem, hogy mit csinálnak éppen, miért vonult mindenki külön, és mi az a szöveg, amit magukban mondanak. Elmondta, hogy ezek szent szövegek, amiket meg kell tanulniuk, és egy óra múlva a kolostor apátja kikérdezi őket belőle, ezért memorizál mindenki. Igen, valódi iskola volt ez, ahol a kispapok szent iratokat tanulmányoznak, tanáruk pedig kikérdezi őket.

Vannak, akik csoportosan tanulnak

Kifaggattam Sherapot, hogy mi lesz a napirendjük. Reggel fél héttől számot adnak a szent szövegekből, nyolckor véget ér az óra. Utána további tanórák délig, akkor ebédelnek. Délután egytől két óta szabad foglalkozás, aztán újabb tanórák késő délutánig. Közben egy közös szertartás a templomban. Este pedig nyolc felé, ha jól értettem, lefekszenek aludni.

Elbúcsúztam Sheraptól, megbeszéltem vele, hogy délután még találkozunk, ő pedig ajánl majd néhány helyet, amit felkereshetünk Kathmanduban, ugyanis Sherap nepáli, úgyhogy jól ismeri a várost.

***

Egy időre megszakítottam a jegyzetelést, otthagytam a tetőteraszt, elment az idő. A szobánkban még melegebb, párásabb a klíma, mint odakint, úgyhogy Nóri is, én is hosszan zuhanyzunk a langyos vízben. Zuhany után az ágyra heveredek, és a plafon mindig forgó ventillátora alatt folytatom.

Végigjártam a kolostor helyiségeit, láttam, ahogy a fiatal szerzetesek az összes elképzelhető helyzetben, állva, ülve, a földön térdelve, fal felé fordulva magányosan, vagy nagy csapatban magolnak, a közeledő számonkérésre készülve. Amíg ők buzgón tanultak, ellátogattam a konyhába, ahol az ügyeletes szerzetesek az ebédet készítették: thentukot, egy tibeti levesfajtát zöldséggel, kocka alakúra szaggatott tésztával.

Konyhaszolgálatos szerzetesek

A kolostor konyhájában készül az ebéd

A konyhában forgolódó szerzetesektől megtudtam, három napos váltásban jut mindenkire a konyhaszolgálat. Egy ideig a konyhában fotóztam, majd otthagytam őket, mert benézett Sherap, és szólt, hamarosan kezdődik az óra, ha szeretnék ott is fényképezni, menjek oda.

Thentuk lesz ebédre

A számonkérés úgy zajlott, mint a világ összes iskolájában. No nem a körülményekre gondolok, hanem magára az alaphelyzetre, amin az, hogy a gyerekek padban ülnek vagy a földön, törökülésben, vajmi keveset változtat. Mert itt igen, a földön ültek, törökülésben, három-négy sorban a gyerekek, a tanár pedig egy egyszerű széken, előttük. Míg az egyik felelő a táblára írt tibeti betűkkel, addig a másik, mint egy verset, mondta fel a délelőtt megjegyzett szöveget, és ha hibát vétett, az apát kijavította.

Az apát magyaráz a szerzetes diákoknak

Fiatal szerzetesek tanórája

***

Augusztus 26. Megint elment egy éjszaka, és újra a hotel tetőteraszán ülök. Tegnap este hamar elaludtam, nem tudtam folytatni a buddhista kolostort.

Ahogy a gyerekeket figyeltem, azon gondolkodtam, mennyire másképp állnak az itteniek a gyerekkorhoz, mint én, mint mi otthon. Ezekre a kis szerzetesekre sem tudtam máshogyan nézni, mint leckét felmondó iskolás gyerekekre, míg ők maguk és a környezetük is szerzetesként beszélt róluk.

Fiatal szerzetes szertartás közben a buddhista templomban

Később megint hozzám csapódott Sherap, ki tudja, talán már túljutott a feleleten. Behívott az egyik kis kuckóba, egy szerzetestársa cellájába. Egészen kellemes volt, nem ilyennek képzeltem egy buddhista szerzetes szobáját. Kérésemre átsétáltunk az épület másik részébe, Sherap és egy másik srác közös szobájába, hogy megnézhessem, milyen körülmények közt él beszélgetőtársam. Két ágy, egy szekrény és egy szőnyeg volt a berendezés. Három éve lakik ebben a szobában, előtte két évig a szomszéd helyiség volt az övé. Kemény. Nem tudtam elképzelni, milyen lehet öt éve itt élni, ebben a kolostorban, egy tíz négyzetméteres puritán szobán osztozkodva. Magánélet, mint olyan, nem létezhet ilyen körülmények között, legalábbis az én fogalmaim szerint. Persze arról fogalmam sincs, hogyan él egy európai szerzetes, elképzelhető, hogy hasonlóan Sherapékhoz. Lehet, hogy a mélyen átélt hit, a vallásos életmód és a szerzetesi pálya szükségtelen fényűzéssé teszi a magánéletet?

Sherapék szobája a pantaghati kolostorban

Míg ezeken morfondíroztam, Sherap jókedvűen elővette félig kész mandaláját, megmutatta, hogy a kiszínezett részekkel két hónap alatt végzett, és még legalább ennyi hátravan a műből. Naív cirkalmak és elmélyült munka volt ebben a mandalában. Vajon mennyiben felel meg egy tizenéves fiú elmélyült rajza az én, hasonló koromban készült aprólékos rajzaimnak. Mennyi benne az általános emberi alkotókedv, mennyi a buddhista filozófia és mennyi a hithű buzgalom?

Mindenesetre nagyon megkedveltem ezt a jókedvű és nyitott társaságot: beszélgettünk autókról és fizetésekről, a buddhista hitvilág szörnyeiről (az éhes szellemekről például, akikké az önző emberek válnak haláluk után), a kolostor védőistenéről (aki a lobogó tűzben lakik, és ezer szeme meg negyven szíve van), az internetről, és persze Kathmanduról, ahonnan Sherap származik.

***

Másnap este, augusztus 27-e van. Bharatpurban töltjük az éjszakát, egy barátságos család vendégházában, amit Jungle Lodge-nak hívnak. Nem véletlenül, a pár tíz négyzetméteres kert dúskál a buján zöld trópusi növényekben, mindenhol pálmák, babérlombú fák, indásan tekergő, cikcakkos levelű liánok, és ebben a csodás vegetációban békák, gekkók, óriási bogarak élnek. A kert szélén áll az egy emeletes, négyszobás vendégház - mi az emeleti szobák egyikét választottuk. Kellemes, vidéki hangulatú, tiszta kis helyiség, kövezett padlóval. Amikor az ágyra feküdtünk, a csendben szú percegését hallottuk az ágy deszkáiból. Soha életemben nem hallottam még ezt korábban, de egyből tudtam, mi ez a hang. Vidító gondolat, hogy a mondás, ami arról szól, hogy akkora a csend, hogy a szú percegését is hallani lehet, most megtelt élettel. És most, ahogy ezeket a sorokat írom, még egy tehén is elbődült a koromsötét utcán, egy apró poloska pedig felröppent a kertből és a laptop klaviatúráján landolt. Harminc fok körül van, minden párás, a délutáni monszunt gőzölgi a föld magából. Itt vagyunk, hihetetlen béke mindenfelé. Másmilyen, mennyire másmilyen itt, mint Pantaghati hűvösen fenséges hegycsúcsai és bodros völgyei között!

Vissza Pantaghatiba! Legutóbb ott hagytam abba, hogy mikről beszélgettünk Sherapékkal. Érdekes intermezzója volt a beszélgetésünknek, amikor egy láthatóan jókedvű, hasonlóan fiatal szerzetes toppant a szobába, és körbekínált egy tál süteményt. Mint megtudtam, hosszú hetek várakozása után végre aznap értesült a fiú arról, hogy sikerült megszereznie a jogosítványt, és ez a sütemény ennek örömére készült, mint Sherap elmondta: ez egy "offering" volt. Szerzetes jogosítvánnyal! Nagyon kedves volt a gondolat, és persze a saját naivitásomon is mulattam, végül is miért ne vezethetne autót egy szerzetes.
Búcsúzásunkkor Sherap egy színes könyvet adott nekem, ami egy tavalyi buddhista rendezvényről szól tibeti és angol nyelven. Nem tudom, miért épp ezt adta, talán nem volt más, amit adni tudott - nekem nagyon jólesett. Nem tudtam semmit adni cserébe, nálam nem volt ajándékozható dolog, de nem is erről szólt ez a pillanat. Nem tudom, mi lesz Sherap és társai sorsa, de csak a legjobbakat kívánhatom nekik.

Shedup Chopel, Sherap