Ránk esteledett Pantaghatiban. 

Azt hiszem, mostantól ha arra kérnének, hogy csukjam be a szemem, és képzeljem magam egy olyan helyre, ahol úgy igazán el tudok lazulni, akkor Pantaghatira gondolnék; a pantaghati alkonyra, és arra a lassan hömpölygő nyugalomra, amit szinte a bőrömön érzek, ahogy az ablaknál támaszkodva körbetekintek a tájon, az észrevétlen lassúsággal árnyékba boruló sötétzöld völgyeken és meredek hegygerinceken. 

A felhők lomhán súrolják a közeli hegycsúcsokat, és ahogy sűrűsödik a sötét, egyre több és több fény gyullad a házak ablakaiban, míg végül a koromfekete háttér előtt ezernyi ezüst pont nem vibrál majd kitartóan, késő éjszakáig. A közelünkben álló kolostorból felénk száll az esti gongszó - hogy meditálni, vagy vacsorázni hívja a szerzeteseket, nem tudjuk. Valahol egy társaság beszélget, ismeretlen szavak foszlányait halljuk; nevetést, ételszagot, rádióból keleti dallamokat hoz a párás esti levegő. A kutyák rákezdenek szokásos kórusukra, percekig együtt ugatnak, majd hosszabb csönd következik, és csak egyik-másik nyughatatlan vonít tovább.

Mi sem sietünk, hallgatunk, átadjuk magunk az estének, ahogy megérkezik a völgyünkbe. 

Ránk esteledett Pantaghatiban, Nóri az ágyon olvas, én meg ideültem az asztalhoz. Leltárba veszem, eddig milyen helyeken laktunk, először Delhiben, aztán Shimlában, végül itt, a völgyben.

Kilátás az ablakunkból

Wongdhen House, Delhi, Majnu-ka-tilla

Rs. 475 / nap

7 éjszaka

Ideérkeztünkről már olvashattatok, ahogy hajnali négykor kitett minket a taxi az alvó Majnu-ka-tilla negyed bejáratában. Maga a szálloda, bár akkor ezt még nem tudtuk, az igényes, tiszta helyek közül való. A szobánk a második emeleten, egy körülbelül 15-20 négyzetméteres, márványpadlós helyiség, márványpadlós fürdőszobával. A plafonon tekintélyes méretű ventillátor, alatta kétszemélyes ágy, színes tévé, szék és egy asztalka. Az ablakon szúnyogháló, ha kinéztünk, a Yamuna folyóra láttunk, meg a többi tibeti épületre, tetejükön soktucatnyi színes zászlócskával. 

Delhiben dögletes volt a párás meleg, mégis élveztük. Igen, pont olyan volt, mint a pálmaházban, és persze lehet, ha egy hétnél tovább maradunk, akkor elegünk lett volna belőle, nem tudom. Ez a hét mindenesetre csodálatos volt, egy pillanatra sem lehetett elfelejteni azt, hogy igen, végre tényleg a trópusokon vagyunk! Ennek megfelelően aztán pont úgy heverésztünk, pucéran, szerteszét dobált végtagokkal a ventillátor alatt, ahogy azt az olvasmányainkban teszik az egzotikus tájakon kalandozó hősök, és pont úgy vedeltük a vizet, ahogyan ők is. Időnként kisétáltunk a fürdőszobába, és a csapból folyó langyos zuhannyal frissítettük magunkat. Ráadásul, hogy fokozódjon a romantikus trópusi hangulat, már az első alkalommal, ahogy beléptünk a szobánkba, egy apró, kávébarna gekkót pillantottunk meg a falon. Minden este láttuk őt és cimboráit vadászni, aminek kifejezetten örültünk, mert így a szúnyogokat is megtizedelték. Persze elfüstöltünk pár szúnyogriasztó spirált, mert bár Delhiben alacsony a maláriaveszély, azért egy folyó mellett nem ártott a fokozott óvatosság.

Szobánk ajtaján három eltolható retesz biztosította, hogy tényleg ne jöjjenek be hozzánk, míg alszunk. Különösen azon az éjszakán örültünk riglijeinknek, amikor arra ébredtünk, hogy többen kiabálnak, futkosnak a szálloda folyosóján, és a police szó is elhangzik párszor. Másnap aztán megkérdeztük a recepcióst, hogy mi történt - állítólag valaki bejött a szállodába, akinek nem kellett volna, és a hangoskodásával zavart valaki mást, aki aztán rendőrt akart hívni. Mindegy, mi szobánk biztonságából hallgatóztunk.

Apropó recepciós: két tibeti nő váltotta egymást, az idősebb kicsit flegma volt, a fiatalabb mosolygós és segítőkész, alapvetően egyikükre sem lehet egy rossz szavunk. Mindketten jól beszéltek angolul, és látható felsőbbséggel utasítgatták az indiai beosztottjaikat, lehet, hogy nem csak mezei recepciósok voltak, hanem a családi vállalkozásban működő szálloda tulajdonosai is egyben.

Az említett indiai beosztottak nagy része a földszinten működő, tibeti konyhájú étteremben szorgoskodott felszolgálóként. Itt több fogást is kipróbáltunk, de innen visszatekintve egyértelmű, hogy nem érte meg. Indiai viszonyok közt elég drágán - ketten együtt 3-400 rúpiáért - ehettünk jellegtelen, vagyis inkább a hazaira ízekre emlékeztető, kicsit béna ételeket. Ezúton figyelmeztetek mindenkit, ha valaki Thukpát vagy Tigmót akarna különleges fogásként elsütni, ne dőljön be neki. Az egyik egyszerű húsleves, a másik meg a csehek knédlijére emlékeztető, köretként használt ízetlen tészta, amivel a szaftot tunkolják a tibetiek. Egyébként a tunkolásban a hasukat láthatóan szerető, jó kedélyű buddhista szerzetesek jártak élen, ugyanis az itt megszálló turistákon kívül ők képviseltették magukat a legnagyobb számban a Wongdhen House éttermében.

Mindent egybe véve - bár a mi szűk költségvetésünknek kicsit drága, de - jó volt a Wongdhen House, bátran ajánlhatom a hátizsákos turistáknak. 

Vonattal Kalkából Shimlába

Y.M.C.A., Shimla

Rs. 415 / nap

4 éjszaka

Már Delhiből lefoglaltunk a szobánkat a Young Men's Christian Association shimlai vendégházában. Mielőtt valaki a Village People melegindulóként elhíresült, azonos című számáról egy buja hangulatú legénytanyára asszociálna, gyorsan ki kell ábrándítanom. A Y.M.C.A.-t 1844-ben alapította egy emberbarát érzésektől átfűtött, egyben buzgó keresztény londoni fiatalember, bizonyos George Williams. A szervezet célja a keresztény eszmények átültetése a mindennapi életbe oly módon, hogy összehozza a fiatal keresztény férfiakat, hogy aztán ők sok szépet és jót tegyenek a nagyvilágban. 

A mi shimlai vendégházunkat még a húszas években építették az itt székelő brit gyarmatosítok közül verbuválódott Y.M.C.A-sek, hogy azóta is megszakítás nélkül szolgálja a vékonypénztárcájú utazókat - ezek a körülmények mind súlyosan rányomják bélyegüket az épület külsejére, de még inkább belsejére. Képzeljünk el egy olyan házat, ami otthont nyújthatna a My Fair Lady Higgins professzorának, vagy Sherlock Holmesnak, közben viszont Harry Potter Roxfortjára is hajaz (legsötétebb zugaival egyetemben), mindezt pedig ötvözi a századelő szigorú erkölcsű fiúiskoláival, egyben egy agyonhasznált hajléktalanszállóval.

Közel száz éves, recsegő falépcsőn jutottunk a nekünk kijelölt, második emeleti szobához, de előbb végighaladtunk egy olyan hosszú és kopár folyosón, amilyenen akár az ifjú Törless is tölthette volna keserves iskolaéveit. Az ajtónkon belépve egyből átértékeltük a Wongdhen House addig fölényesen lefitymált tisztaságát és márványpadlóját: szobánk bár tágas és napfényes volt, ezzel véget is értek pozitívumai. A közel kilencven éves hajópadlót ugyanis egy legalább nyolcvankilenc évesnek látszó padlószőnyeg borította, ami egykor bordó lehetett, de mostani poros, pecsétes, vedlett és bolyhos külseje alapján erre már csak tippelni tudtunk. A szoba közepén kornyadozó ágyon látszott, hogy már elfáradt, és maga is pihenni szeretne, mert száz és száz test feküdt már benne, verejtékes és kevésbé verejtékes álmát aludva. A helyzetet csak fokozta az egykor kandallóként szolgáló mélyedés a falban, amit legalább negyven éve már csak szeméttárolónak használhattak a szállóvendégek, és amennyire a falra kenődött nyomokból látszott, nem mindig céloztak jól, amikor az ágyból fekve májrémes szendvicsük maradékával célba dobtak a sötét üreg felé. Ezek után nyilván nem meglepő, hogy ágynemű szürke és pecsétes volt, az ablaküvegeket pedig zsíros porréteg lepte. 

Érthető módon nem voltunk feldobottak, amikor hálózsákbélésünkbe gondosan beburkolózva lefeküdtünk. Nóri jobb helyzetben volt, mert alacsonyabb, így a feje búbjáig belefért hálózsákbélésébe, az én arcom viszont óhatatlanul a Y.M.C.A. sokat próbált párnájára került volna éjszaka, és ezt mindenképp el akartam kerülni, úgyhogy a pulóverem kapucniját jól összehúzva tértem nyugovóra. 

Első itteni hajnalunkon a bádogtetőn nyargaló, egymással verekedő, visítozó majmok ébresztettek, de legalább nem lebzseltünk délig az ágyban. Ébredés után megismerkedtünk az épület többi részével, először is a meglepő módon inkább tiszta, mint piszkos közös zuhanyzóval. Ebben a helyiségben vízöblítéses és pottyantós WC-t, zuhanyfülkét és néhány mosdócsapot, illetve egy, a szemetesben elhelyezett használt óvszert találtunk. Próbáltuk elképzelni, vajon milyen szállodákon van túl az, akinek még ilyen állapotok közt is kedve támad óvszert használni, de aztán feladtuk. 

Nóri Shimlában is vásárol

De hogy szépet és jót is írjak a szállásunkról: az alagsorában saját számítógépszobája volt, gyors internetkapcsolattal, a vendégház személyzete pedig mosolygós, kedves és segítőkész volt egytől egyig. Egy fiatal, angolul nem túl jól beszélő lány, és egy bajuszos illetve egy bajusztalan, szintén készséges fiú váltották egymást a recepción. Ja, és ami nagyon fontos: a ház egy kivételesen szerencsés fekvésű, hosszú, folyosószerű balkonnal is rendelkezett, ahol esténként kávéval és cigarettával, hátradőlve élvezhettük az alattunk elterülő Shimla látványát, a kanyargós utakat, a színes fényeket, a hangokat, a hegyek és völgyek látványát.

Ezzel együtt azt kell mondanom, a gyönyörű kilátás nem menti meg a szálló becsületét, merthogy itt még a leglepusztultabb nyomortanya is hasonlóval büszkélkedhet. Egyszóval nem, a Y.M.C.A.-t nem próbálnám ki még egyszer, bár most már óvatosabban osztogatom a fekete pontokat, ki tudja, lehet, megszállunk mi még rosszabb helyen is.

Pantaghatival folytatjuk holnap, addig egy kis előzetes:

Busszal Pantaghatiba