Reggel van, fél nyolc. Ez már a második nap, amikor hajnalban, ötkor ébredek. Nehéz ilyen párás melegben aludni, ezért lezuhanyzom, és még le is fogok párszor, ez nyújt a leggyorsabban enyhülést, ha már túl ragacsosnak érzem a bőröm.

Fülledt, meleg a hajnal, tucatnyi trópusi madárhang ébreszt. Csukott szemmel is tudom, hogy nem otthon vagyok, Budaörsön sosem hallani ilyen hangokat, egyedül a dolmányos varjak és a galambok ismerősök (meg persze a verebek, de az ő hangjukat most nem tudom kivenni a pálmaházi kórusból).

Úgy érzem, mintha már hetek teltek volna el az érkezésünk óta, pedig csak három napja vagyunk Delhiben, ráadásul a délelőttöket eddig mindkét nap itthon töltöttük, a szállásunkon, mert nem bírtuk rávenni magunkat, hogy korábban elinduljunk a városba. Talán tényleg igaz, hogy a trópusok lelassítják az embert. Itt, a Majnu-ka-tillában nagy a nyugalom reggelente, és ez Delhiben felbecsülhetetlen kincs, ezt pár nap alatt megtanultuk.

Majnu-ka-tilla (Madzsnu-ka-tilla) egy olyan negyede a városnak, amit a tibeti menekültek alapítottak. A körülöttünk lévő 4-5 tucatnyi házat mind ők lakják, és a 3-4 szintes épületek közt húzódó girbe-gurba sikátorokat indiai viszonyok közt egészen tisztán tartják. Persze itt is elég sok a kóbor kutya, és két-három koldus is felbukkant már, de tehenet például még egyszer sem láttunk ezen a környéken.

De visszaugrom egy kicsit az időben, hogy azt is megírjam, milyen volt az első itteni pár óránk.

Az indulás előtt jó pár Indiát járt emberrel beszélgettünk, és közülük elég sokan azt mesélték, hogy már maga a megérkezés is sokkolóan hatott rájuk. Többen is elmondták, hogy amikor kiszálltak a repülőből, szinte elviselhetetlen volt a párás meleg és a gusztustalan, undorító büdösség. Sőt, olyannal is találkoztunk, aki egyenesen a következő géppel haza akart volna utazni. Így hát minden rosszra felkészülve léptünk ki a repülő ajtaján, várva a meleget, párát, bűzt. De talán éppen amiatt, hogy ekkora borzalmakra számítottunk, nagyon kellemesen csalódtunk. Valóban meleg volt és pára, de egyik sem tűnt elviselhetetlennek. És büdöset (akkor és ott!) egyáltalán nem éreztünk. Nem mondom, később volt elég részünk benne, de a repülőtéren még semmilyen kellemetlen szaggal nem találkoztunk. Körülbelül olyan volt az egész, mintha a budapesti állatkert pálmaházának klimatikus viszonyai közt berendeztek volna egy kicsit lepukkant repteret, valami olyasmit, mint amilyen a Ferihegy 1. volt 1983-ban.

Sebaj, gondoltuk, most jön majd csak a java: egyrészt a borzasztó körülményes csomagfelvétel és beléptetés, aztán pedig a szinte levakarhatatlan koldus- és taxishadak. Na, majd az lesz igazán kemény. Ehhez képest fél órával az után, hogy leszálltunk a gépről, már az előcsarnokban voltunk a pénzváltónál. Ráadásul, mivel tudtuk, hogy a kint várakozó taxishiénák helyett a benti, előre fizetett taxicéghez kell fordulnunk (köszönjük, Gyuri és Florina!), még a lehúzós autókázást is megúsztuk. Egyébként ez a prepayed taxi 450 Rúpiába került (Rs 450), azaz kb. 2300 forintba, ami egy hozzávetőleg 30 kilométeres útért nem is tűnik olyan drámaian soknak, pláne ha hozzávesszük, hogy a repülőtéri fuvarok mindenhol drágábbak, mint az egyszerű belföldi taxiutak.

Miközben a kicsi, fekete járművel zötykölődtünk a kátyus, toldott-foldott utakon, és fel sem fogtuk, hogy tényleg(!) és valóban(!!) és visszavonhatatlanul(!!!) Indiában vagyunk, majdnem szótlanul néztük a mellettünk elhaladó utcákat, ahogy a riasztó nyomorúság, az elképzelhetetlen idegenség, meg a további bombasztikus jelzőkkel leírható mindenféleség vonult el a szemünk előtt. Csak néha szóltunk egyet-egyet egymáshoz, míg az egyik kietlen épülethalmaz előtt végül meg nem állt a taxis, és közölte velünk, hogy megérkeztünk, ez a Majnu-ka-tilla negyed.
- No de hol van itt a Wongdhen House, a szállásunk? A 15/a jelű épület? - kérdeztük, kicsit tanácstalanul.
- Hát ő azt nem tudja - közben egy nagy, rikító színekre festett székelykapu-szerűségre mutatott, ami az egyik sikátor bejáratánál állt. A kapun a "New Tibetan Refugee Colony" felirat díszelgett. Aha, tehát itt a Majnu-ka-tilla negyed bejárata.
(Persze ez a társalgás nem zajlott ilyen flottul, tőmondatok, papíron mutogatás, miegyebek volt ez valójában. Mindegy, mindenki el tudja képzelni, hogyan beszélget egymással három olyan ember, akik közül az egyik csak annyit ért a másik kettő szövegéből, hogy "Wongdhen House", meg hogy "where".)

Végül, amikor kiderült, hogy nem fogunk többet kihúzni az emberünkből, elbúcsúztunk tőle, nagy levegőt vettünk, és átmentünk az utca túloldalán álló festett kapuhoz, és beléptünk a Majnu-ka-tilla negyedbe, hogy megkeressük a szállásunkat. Ez (tekintve, hogy hajnali négy volt, s egy teremtett lélek nem járt sehol, és csak néhány utcán alvó, nyomorult külsejű embert láttunk, de őket is alig, merthogy a világítás nagyon halványan pislákolt), szóval ez nem tűnt éppen nyerő helyzetnek. Kicsit bizonytalanul haladtunk előre a nem túl bizalomgerjesztő sikátorútvesztőben, míg el nem jutottunk egy kis terecskére, aminek a közepén egy imamalmokkal dúsan felszerelt tibeti templom állt, egyébként teljes csönd és kihaltság. Na itt most merre?...

Ekkor felbukkant a terecskén két huszonéves tibeti, az egyikük félmeztelenül, mackónadrágban és vietnami papucsban, a másikukra nem emlékszem. Mielőtt elmentek volna, gyorsan megkérdeztük őket, nem tudják-e, merre a Wongdhen House. Erre készségesen azt mondták, hogy de igen, kövessük őket, megmutatják. Basszus, nincs mit tenni, menjünk velük. Lendületes vágtába fogtunk a kanyargó, sötét sikátorokban, és bennem egyre fokozódott az az igen kellemetlen érzés, hogy ezek az alakok elcsalnak valahová, a cimboráik közé, ahol majd jól megölnek minket, vagy jó esetben csak kifosztanak. Persze közben megkérdezték tőlünk, hogy honnan jöttünk, miegyebek, de hát erről tudtam, hogy nyilván csak az éberségünket akarják elaltatni. A félelmeim csak fokozódtak, amikor az egyikük még le is maradt, és mögénk került "cipőfűző bekötése" ürügyén. Na, fasza, helyben vagyunk. Még szóltam is Nórinak, hogy maradjon a közelemben.

Azt hiszem, épp ekkor értünk el a Wongdhen House-hoz.

A félmeztelen mosolyogva rámutatott a kivilágított, piros táblára, és közölte, hogy megérkeztünk. Mi megköszöntük, ők pedig visszamentek, ahonnan jöttek. Ja, ezek szerint csak azért nyargaltak el velünk errefelé, hogy megmutassák, hogy a szállásunk? Kicsit elszégyelltem magam, hogy így gyanakodtam, de azért meg is könnyebbültem. Bezörgettünk az ajtón, semmi válasz... Még egy zörgetés... Semmi... Még egy... Végre felbukkant az éjszakai portás, egy szintén huszonéves, bajszos-atlétatrikós indiai, akit mi ébresztettünk. Beengedett minket, de a szeme csak résnyire nyílt ki, és igen vontatottan, lassan beszélt, szerintem az egész bejelentkezést félálomban csinálta végig.

Nem részletezem tovább: megkaptuk a szobakulcsot, vettünk még tőle két liter hűtött vizet, és bevettük magunkat a szobánkba. Körbenéztünk, és egy újabb kellemes csalódással megállapítottuk, hogy ahhoz képest, amire számítottunk, egész gusztusos helyre kerültünk. Tiszta az ágynemű, tágas a szoba, és a csak mérsékelten gusztustalan fürdőszobában tényleg van zuhany és angol wc. Egyszóval nem olyan, mint amire a YouTube-on látott hotelszoba videója alapján készültünk. (Ráadásul, bár ezt akkor még nem tudtuk, az érkezésünktől eltelt három nap alatt még egyetlen csótánnyal, pókkal, egyéb rovarral sem találkoztunk! Rendszeres éjszakai látogatónk viszont egy kis, vajszínű gekkó.)

Hát így telt az első pár óránk Delhiben.