A lentieket még azelőtt írtam, mielőtt elindultunk Shimlába. Azóta nem nagyon volt időnk írni, olvasni: vagy utaztunk, vagy szállást kerestünk, vagy a helyi bazárban jöttünk-mentünk olyan holmikat keresve, amikre épp égető szükségünk volt (papírzsebkendő, betét, szappan, nescafé). Mire elment a nap, és behúzódtunk mocskos kis hajlékunkba, a pottyantós WC és a közös zuhanyzó kihívásai után hálózsákunkba burkolóztunk, és mély álomba zuhantunk, hogy mindenféle zavaros történetekről álmodjunk. Viszont tény, évek óta nem aludtunk annyit, mint az utóbbi másfél hétben: napi 8-10 órára minden nap szükségünk van.

Négy napja vagyunk Delhiben.

Ránk esteledett, mindketten az ágyon fekszünk, csend van, csak a plafonon lógó ventillátor kavarja fáradhatatlanul a levegőt. Nem beszélgetünk, inkább a napközben feltorlódott gondolatainkat próbáljuk valahogy rendezni. Leírjuk őket. Érdekes, erre korábban sosem éreztem késztetést, de most, azt hiszem, akkor is szükségem volna erre, ha nem az otthon maradottaknak tudósítanék Indiából.

 Túl vagyunk a vacsorán, a szállodánk éttermében ettünk. (Csak zárójelben jegyzem meg: a tibeti konyha egyáltalán nem ejtett rabul. Az eddig próbált fogások, bármilyen izgalmas tibeti név mögé bújtak is, nem bizonyultak többnek vastag és sótlan tésztával feldúsított húslevesnél, ízetlen húsos-zöldséges gombóckáknál, gyömbérdarabkákkal megszórt menzás paradicsomos káposztafőeléknél, vagy a körúti kínai étteremben kapható kukoricalevesnél. De persze lehet, hogy csak a szálloda szakácsa nem áll a helyzet magaslatán, ezt nem tudjuk megítélni.) Az étterem kipróbálását egyébként hosszas fejtörés előzte meg.
Pár napig igyekeztünk az egzotikus vidékekre utazók elővigyázatossági szabályait betartani, ám ennek az lett az eredménye, hogy kínai zacskós leveseken és alaposan fertőtlenített gyümölcsökön éltünk, megfejelve egy-egy frissen kisült pakorával. Ital gyanánt pedig flakonos víz és instant kávé (vízforralóval forralt vízzel) volt a választék. Viszont hamar beláttuk, hogy ez nem állapot, és különben is nagyon vágytunk már az izgalmas indiai ízekre, ezért úgy döntöttünk, lejjebb adunk a maximalizmusunkból, és egy-egy rizikófaktort bevállalunk.

Például azóta többször ettünk már utcai árusnál, legelőször az egyik bazárban, igazán gusztustalan környezetben (értsd: legyek százai, kakaszag, rothadó szeméthalmok öt méteres körzetben). Viszont az rendben volt, hogy a szemünk előt sült ki forró olajban az étel, nem volt benne hús, és sok helybeli evett az árusnál. A másik véglet: ettünk a szállodánk gusztusos és tiszta éttermében, ahol szintén sokan esznek, ráadásul a helyi buddhista szerzetesek és jobb módú tibetiek is ide járnak. Annak ellenére bevállaltuk, hogy itt nem látjuk, milyen a konyha, nem előtünk sül az étel, és hús is van a kajában, de ez a fenti körülmények között vállalható rizikónak tűnt.

Az még persze kérdés, hogy jól okoskodunk-e, mindenesetre eddig egyikünknek sem volt se gyomorgörcse, se hasmenése.

De nem is erről szerettem volna ma írni, hanem valami egészen más, sokkal érdekesebb dologról: a Nagy Vonatjegyvásárlásról.

Adva vagyunk mi, két külföldi turista, akik el szeretnénk jutni egy Delhitől durván 380 km távolságra lévő Shimla nevű városba, és úgy döntöttünk, hogy ezt az utat vonaton tesszük meg. Felkészültek, olvasottak vagyunk, van Lonely Planetünk, beszélgettünk már sok Indiát járt emberrel, tehát tisztában vagyunk azzal, hogy sok bürokratikus hercehurcán kell majd átesnünk, hogy megkapjuk az áhított vonatjegyeinket. Lássuk hát, mi volt a ma délelőti programunk.

Sőt, tulajdonképp már tegnap hozzákezdtünk. Először is felütöttük a Lonely Planetet, és elolvastuk az ide vonatkozó passzust. Meg sem lepődtünk azon, hogy külföldiként nem tudunk ám bárhol vonatjegyet venni, hanem csakis a New Delhi vasútállomáson, egy erre fenntartott irodában, az úgynevezett Tourist Information Bureau-ban. Rendben. Az útikönyv szerzője külön hangsúlyozta, hogy ha az állomáson bárki el akarná hitetni velünk, hogy a hivatal bezárt, elköltözött, esetleg leégett - ne higgyünk neki, mert csak el akar csalni egy utazási irodába, hogy ott sokszoros áron értékesítse a vonatjegyeket. Menjünk csak az állomás főépületébe, és ott az első emeleten keressük a Tourist Information Bureau-t. Oké, ez nem tűnik nehéznek, így fogunk tenni.

A könyv után az interneten is tájékozódtunk, mert szerettük volna megtudni, mikor, melyik vonat megy Shimlába. Bár oda-vissza átböngésztük az Indiai Állami Vasutak site-ját, azt mégsem tudtuk kideríteni, amire kíváncsiak voltunk. Ellenben képekkel is illusztrált formában megtekinthettük, hogy milyen az épület, ahol a Tourist Information Bureau található (nagy, fehér kocka),  hogy néz ki a lépcső amin fel kell menni oda (semmi különös, egy lépcső), majdan pedig milyen is az iroda külseje (piros tábla, fehér felirattal). Hm. Érdekes. Mindegy, akkor most már ezt is tudjuk - gondoltuk.

Ezek után délelőt átvágtunk a városon, el a New Delhi vasútállomáshoz.

A környék már önmagában is külön fejezetet érdemelne. Az utca alaptartozéka az öldöklő forgalom, az autók, teherautók, tehenek, buszok, autoriksák és biciklis riksák, motorok zakatoló, hörgő, folyton tülkölő  tömege, olyan egzaltált rohamban, hogy az már csak a torokkaparó füstjével és fültépő ricsajával is letaglózza az embert. Ehhez adjuk hozzá az itt szakadatlanul lótó-futó, turbános, turbán nélküli, szakállas, pödört bajszú vagy borotvált, barna bőrű, mezítlábas vagy szandálos, esetleg cipős, piszkos, nagyon piszkos, esetleg a végletekig szurtos, viszont olykor meg tiszta, dohányt rágó, bételt köpködő, parázson sült kukoricát, vagy bármi egyebet majszoló, kiabáló, éneklő, veszekedő, (esetleg egymással verekedő) vagy éppen szótlan; európai ruhába öltözött vagy a több tucatnyi népviselet egyikét viselő, esetleg szinte teljesen meztelen férfiak és nők óriási, áttekinthetetlen tömegét. Közöttük ülnek, állnak, fekszenek a járdán az ezernyi portékájukat hangos kántálással kínáló árusok: vízhatlan órát lavórnyi vízbe dobva, bicikliláncot, szutykos pornómagazint, ismeretlen hatású kapszulákat és pirulákat a földre terített újságpapírról, táskát és koffert, cipőt, a járdán felállított kormos vastepsibe dobott faszénparázson feketedő kukoricaszárakat, legyek körüldöngte tálcán ismeretlen gyümölcsöket, vagy éppen görögdinnyeszeleteket, láncot, karkötő. Persze mindeközben a taxisok, riksások tömege is ajánlgatja szolgálatait, mindegyikük boldogan elvinné bárhová az embert.

Itt áll a New Delhi vasútállomás.

Átvágva ezen a felfoghatatlan kavalkádon, egy kerítés mögött álló épülethez jutottunk, amiről azt gondoltuk, valószínűleg az állomás jegyirodája lehet, ugyanis rengetegen nyüzsögtek arrafelé mindenféle batyut, koffert, bőröndöt cipelve, és még egy táblát is láttunk, amin az állt, hogy külföldiek a Tourist Information Bureau-ban tudnak csak jegyet venni. Befordultunk hát a nagy rácsos kerítés kapuján, és elindultunk az épület felé, mire egy készséges illető egyből ott termett, hogy figyelmeztessen,  jegyvásárlás előtt ki kell töltenünk egy űrlapot, amit a közelben álló kis, elhanyagolt téglaépületben lehet átvenni. Hihetően hangzott, hisz még a Application Form tábla is ott díszelgett az ajtaja mellett. Nosza, töltsük ki! A bejáratnál serénykedő turbános férfi szintén igen készséges volt: amint észrevette, hogy közeledünk, beugrott a kis helyiségbe, majd két zöld űrlappal bukkant elő, sőt segített kitölteni is: beírta a nevünk, szállásunk, életkorunk, hogy hova megyünk, mikor indulunk és így tovább. Ahogy egy pillantás alatt az egyik embertől a másikig, a nagy háztól a kis sufniig penderültünk ebben a bábeli zűrzavarban, tényleg azt sem tudtuk, hol áll a fejünk, úgyhogy nagyra értékeltük turbános emberünk segítségét. Viszont igen hamar megváltozott a véleményünk, mert amikor kitöltöttük az űrlapot, és megköszönve a segítségét éppen elindultunk volna az előző, nagyobbik épület felé, a jóember azzal állt elő, hogy a Tourist Information Bureau bizony nem itt van, hanem pár sarokkal arrább, de sebaj, mert szívesen hív nekünk riksát.

Abban a pillanatban tudtuk, hogy vetítés, valószínűleg épp az ilyen próbálkozásokról olvashattunk az útikönyvben. Elmenésről, riksázásról szó sem lehet. Nem törődve a lármás tiltakozásával, faképnél hagytuk  őt is, meg a kis téglaházat, és visszaindultunk a nagyobb felé, akkurátusan kitöltött zöld űrlapjainkkal. Odabent persze tömeg, áttekinthetetlen kavargás, de hát ez már csak így megy errefelé, viszont legalább egy tucatnyi jegypénztárat is láttunk a tolongó indiaiak sűrűjében. Helyben vagyunk, itt kell hát megtalálni az első emeletet.

Első emeleti feljárat azonban nem volt. Nekiveselkedtünk ugyan, de nem tudtuk körbejárni a helyiséget, mert felbukkant mellettünk egy kicsit hektikus, de azért segítőkész férfi, és szólt, hogy itt csak az indiaiak veszik a jegyeiket, külföldieknek a Tourist Information Bureauban a helye. Hiszen tudjuk mi ezt, de hol van az az iroda? Ó, hát nem ebben az épületben, hanem emellett, az első emeleten. Kicsit elveszve körülnéztünk. Most ő is át akar vágni? De tény, külföldinek híre-hamva nem volt a jegypénztáras hodályban, egyedül mi voltunk európaiak.
- Hát jó. Merre menjünk?
- Kövessük, és megmutatja.
Majd barátságosan kivezetett minket, és megmutatta, merre kell kimennünk a kerítésen, hol kell jobbra fordulni, majd két sarok után megérkezni. Nem nagyon tetszett, amit mondott, mert így már megint távolodnunk kellett volna a vasútállomástól, de hiába meregettük a szemünket, e körül az épület körül valóban kizárólag indiaiak jöttek-mentek. Elindultunk, de már bizalmatlanul.

A kerítésen kilépve, úgy száz méternyire megláttunk két Tourist Police Officert, azaz kifejezetten a turisták segítségére alkalmazott rendőröket. Feléjük indultunk, hogy végre valamilyen hivatalos forrásból is legyen információnk. Alig tettünk meg pár métert, amikor az előbbi segítőkész újra felbukkant (figyelhette, hogy jó irányba megyünk-e), és barátságosan újra elmagyarázta, hogy hova menjünk.

Megköszöntük, de valami bűzlött a dologban. Azért jó lesz megkérdezni a rendőröket.

Feléjük igyekezve beértünk egy járókelőt, aki miután egy darabig egymás mellett haladtunk, mosolyogva felénk fordult, és megkérdezte, mi a gondunk. Elmondtuk neki.
- Ó, de hát ez sima ügy, épp a jó irányba megyünk! - és mutatta, ugyanazt, amit a másik. Kicsit megnyugodtunk: lehet, hogy végre odaérünk? Kifejezetten fárasztó volt a párás, szmogos hőségben caplatni, hátizsákjainkat cígölve, valami béna irodát hajkurászva.

És mert a kedves járókelő véletlenül éppen arra ment, amerre nekünk kellett, amikor végre oda érkeztünk, meg is mutatta, hova kell bemennünk, fel az első emeletre. "Tourist Information Bureau! First floor!" - ismételgette megnyerőnek szánt mosollyal, egy nagy, bugyikék Tourist Information Bureau táblára mutatva.

Az épület egyáltalán nem volt meggyőző. Sőt. Egy újabb szutykos kis téglaház volt, pont olyan, mint ahonnan a kék papírokat szereztük. A jó életbe! Ez sem az! Megnéztük a ház másik oldalát is, ahol egyből kiderült, hogy egy utazási iroda hátsó ajtajához vezettek minket.

Sarkon fordultunk. A járókelő csodálkozva és kicsit megbántva előkapta vasutas igazolványát: lám, ő a vasútnál dolgozik, higgyünk neki. Nem is válaszoltunk, újra a rendőrök felé vettük az irányt.

- Namaste, officer ji! Merre van a Tourist Information Bureau?

Bár angolul nem nagyon beszélt, de körülbelül arrafelé mutatott, ahonnan elküldtek minket. Tíz percen belül újra a jegypénztáraknál tipródtunk, és elszántan keresntük az első emeletre vezető lépcsőt. De hiába minden elszántság, a lépcső nem volt sehol. Hátha kívülről lehet felmenni az első emeletre! Kimentünk. Sehol semmi.

Kerestünk egy újabb Tourist Police Officert, aki ugyan egy szót se tudott angolul, de lelkesen mutogatott valamerre. Nosza, elindultunk. A harci morálunk már teljesen elpárolgott, a vizünk elfogyott, az ingemen fehér sókarimája volt a nagy, sötét izzadságfoltoknak, és mindkettőnk torkát kaparta az ezernyi jármű kékes füstje. Nem volt kedvünk beszélgetni, nem volt kedvünk még egy rossz irányba elzarándokolni: meg akartunk érkezni végre.

A mutatott irányban újabb két rendőr ücsörgött. Ők sem tudtak angolul, de ugyanarra mutattak, mint az előző.

Továbbindultunk. És egyszer csak! Végre! Egy sarkon befordulva megláttuk az impozáns méretű, fehér kockaépületet; az előtte lévő téren pedig elképzelhetetlenül hatalmas, barna tömeg hömpölygött. Hát ez az állomás főépülete!

Új erőre kapva átvágtuk magunkat a tömegen, és beléptünk az állomás kapuján. Illetve csak beléptünk volna, mert egy morcos, hivatalos illető ránk mordult, hogy először menjünk a Tourist Information Bureau-ba. Haha, persze, ez is csak próbálkozik! Megköszöntük neki, persze, hagyjon minket békén, éppen oda megyünk. No erre aztán igazán felháborodott, és határozott hangon közölte velünk, hogy itt csak a vonatok indulnak és érkeznek, jegyvásárláshoz először regisztrálnunk kell az irodában, az első emeleten.

Szent szar! Most akkor mi van? Lehet, hogy igazat mond? De nem, inkább hazudik. Nórival összenéztünk, mire a férfi már szinte durva hangon rám ripakodott, hogy mi történt velem? Talán teljesen összezavarodtam? Vagy nem értem, amit mond?

Elbizonytalanodtunk. Oké, akkor mutassa meg, szerinte hova kellene mennünk! Nagy kegyesen, kelletlen arccal kilépett velünk az épületből, és a lépcső tetején állva elmutatott a távolba, ahol az óvárosi dzsumbuj szélén álló düledező kockaházak között egyből két olyat is láthattunk, amin a "Tourist Information Bureau, First Floor" tábla díszelgett.

Ja persze hogy. Ez már akkora ordas képtelenség volt, amin tényleg nevettünk volna, ha nincs a végletekig elegünk ebből a hercehurcából. Megláttunk húsz méterre két turistarendőrt, elhatároztuk, odamegyünk, megkérdezzük tőlük, hol az iroda. Odaindultunk.

És ekkor kezdődött a legabszurdabb része az egésznek.

A pasi, veszni látva az ügyét, hisztérikussá vált, és dühödten, már-már kiabálva hadarta, hogy ő segíteni akar, mi meg nem fogadjuk el a felénk nyújtott segítő kezét, ehelyett gyanakszunk, és hogy így aztán magunkra vessünk, és... Mindezt egyre erőszakosabban, egyre közelebb nyomulva, szinte már csak a ruhánkat ráncigálva. Elfogyott a türelmem, ráripakodtam, hogy hagyjon már békén minket, kopjon le végre! Erre kicsit visszább vett ugyan, és távolabb is lépett, de továbbra is ott iparkodott a sarkunkban, folyton magyarázva. Végre a rendőrökhöz érkeztünk. Persze a jó épületben voltunk, és persze ott van bent az iroda. Viszont az volt az érdekes, hogy a hangoskodó illető egészen a rendőrökig követett minket, ott megállt úgy 2 méterrel a hátuk mögött, és olykor még bele is szólt a beszélgetésünkbe.

Mindegy, visszamentünk a nagy fehér kockához, beléptünk, és két percen belül megtaláltuk végre azt a sokat keresett irodát, aminek a felkutatása majd egy óránkba tellett. Itt aztán kitöltöttük a valódi, nem zöld, hanem fehér, egészen más külsejű regisztrációs űrlapot (tehát a zöld, amit kaptunk, hamis volt), sorban álltunk, és végre átvehettük a vonatjegyeinket.

Eddig a Nagy Vonatjegyvásárlás története.

Legközelebb  pár gondolatot még hozzáfűznék az egészhez, mert azt hiszem, messziről, otthoni viszonyok közül nézve teljesen más a visszhangja a történteknek, mint innen, közelről.

(Az első képen a Yamuna folyó látható, a szállodánk ablakából. A másodikon egy utcai csendélet, Old Delhiből. A harmadikon az Amil Book Corner nevű könyvesbolt, Delhiben.)